- Még mindig szorgalmasan éhezik? – kérdeztem a térdelő nőt.

A Fehérvári úton, a Posta épülete előtt van ez az élő szobor, a túloldalon József Attila mellszobra a gimnázium sarkánál, nem messze meg Móricz Zsigmondé, a róla elnevezett körtér szélénél. Elég régóta áll itt, azaz térdel, megszakítás nélkül. Kezében egy nagy felirat, hogy „Éhes vagyok”. Tegnap például összehordtunk neki három nagyszatyor ételt, egy fiatalabb férfivel együtt érkeztem, ő is zacskókat adott át, és aztán mindketten maflán néztük, hogy nem éhes, nem harap rá, nem is nézi meg, hogy mi az, csak rutinosan begyömöszöli a többi mellé, és látványosan kunyerál tovább. De mégis azért… egy felnőtt ember, egy középkorú nő és előtted térdel a járdán… szóval, nyilván nem mész el mellette. De ma, hogy ezt megkérdeztem, meg a tegnapi többputtony kaját, meg a ma is mellette lévő szatyrokat, csak rám nézett, elnevette magát és azt mondta, hogy

- Na látja!

Láttam már éhes embert, és tudom is, hogy milyen az. Nem olyan, amilyen ez a nő. Azt hiszem, az utolsó közös alkalom volt a tegnapi.

De a térdelésről jutott eszembe, nejem mondta, hogy az aluljáró lépcsőjénél koldul egy megszállott, aki kiírta egy táblára, hogy ateisták kíméljék, azoktól nem kell pénz, mert minden baj miattuk van. Ma kerestem is a prófétát, mert érdekelt, de éppen nem találtam. Talán csak a felvilágosítás vezetett volna, hogy környezetemben a civilek, sokszor ateisták, hatványozottan adakozóbbak, önzetlenebbek, mint az országra erőszakkal rányomott nemzeti világnézet. Persze kivételek vannak itt is, ott is, de nagy általánosságban igaz. Meg az is igaz nagy általánosságban, hogy a hülye koldusok egyáltalán nem használnak a tényleg rászoruló nincstleneknek, mert elriasztják a még élő jóindulat maradékát.

Környékünk bizonytalan eredetű társadalmi szegmensét színezi tovább a Budapest-szerte ismert, fekete fekvő szfinx néni, aki időszakos fellépő nálunk, szintén szélsőséges időjárástűrő képességekkel, hasal a járdán bekövesedve az alamizsnált pózba, és piac, rendelő stb. táján napszakfüggő is. És ebédeltem is vele párhuzamban régebben párszor, amikor kiderült, hogy egyáltalán nincs ilyen póz mindig, elég jól mozog, és nem is vonja meg a szájától a jó falatot, megadja a módját az étkezésnek a büfékben.

Hazafelé meg, ahogy távolodott a város zaja, megtaláltam a mi kis kultúrkoldusunkat, a tér sarkán ül kalapban a padon rendületlenül, nem kéreget, olvas és keresztrejtvényt fejt, amíg a nappal fénye itt időz vele. Ezért aztán az emberek odamennek hozzá néha és tesznek érte valamit. Róla jutott eszébe először Jutkának a dolog, amit aztán továbbgurítottam itt, hogy adjunk maszkot a hajléktalanoknak, koldusoknak, mert arra is szükségük van ilyenkor. Ma is maszkban ült és csendesen fejtette a rejtvényét. Én is hazajöttem, és fejtem tovább ezeket a talányok alá rejtett sorsokat.

2020. november 17.