Országomat járván itt-ott néha megállék… rég volt, de én még jártam iskolába, és egyesek szerint ragadt is rám ott valami. Például történelmi események emlékei is. Hogy IV. Béla király miért éppen itt ütközött meg a mongol sereggel, ne firtassuk, nem tudjuk már az igazi okát. Igen, azt tudjuk, hogy 1241. áprilisában itt döntő vereséget mértek ránk. Bár jelenlegi királyunk szerint csak a győztes csaták a jó csaták, azokat kell tanítani, mert azok acélozzák a nemzeti tudatot, de azért tudjuk, hogy a jelenlegi királyunk alapvetően a kamuból él és táplálkozik, miért ne tenné ugyanezt a történelmünkkel is…

Én nem vagyok király, de azért gondolataim nekem is lehetnek erről. Mi is történt itt voltaképpen? A 890-es években jött messze keletről egy ázsiai horda, akiknek eredeti származási helyét ma mániákusan Mongólia közepére tesszük, szóval, egy hun-szkíta-szittya stb. bagázs megérkezett a pusztákról. Valószínűleg nem önszántukból, kergették őket és valószínűleg nem tudtak tovább menekülni, mert előttük már viszonylag stabilizálódott államok voltak. Hát itt rekedtek. Erre a hun-szkíta izé rokonságra ma fenemód büszkék is vagyunk. Nem mondjuk rájuk, hogy barbár sztyeppei rablóbanda, dehogy mondjuk, hanem inkább azt, hogy magaskultúrájú, nemes nép. Ezt a legtöbb nép így tartja, hogy az ő felmenői voltak a legnagyobb ászok, ők találták fel a gyufát, a golyóstollat, az atombombát, nélkülük a többi nemzet még a fán ülne a fészekben és enné a banánt csámcsogva. Szóval, idejött ez a nagyon nemes, jólnevelt, angol lordok serege Ázsiából. Néhány száz év múlva a nyomukba eredt egy másik rablóbanda a Góbi sivatagból, de azokat nem nevezzük már nemes jóembereknek, hanem hordának. Temüdzsin, azaz Dzsingisz kán egy ló- és asszonyrabló volt, de kétségtelenül nagy szervezőkészséggel rendelkezett, valószínűleg erőszakos és kegyetlen volt, mint a hasonszőrű Attila. De a hun filmekben Attila nyilván nagyon művelt, széparcú és finom ember, szerette a komolyzenét és a görög irodalmat falta reggeltől estig. A mongol ábrázolásokon meg nyilván Dzsingisz kán volt jóravaló, békés ember, a népek nagy integrátora, előrelátó bölcs és hazafi. Ahogy Árpád vezér is egy romantikus és fess Franco Nero volt, nyilván. De Jókai szerint a tatárok kutyafejűek voltak, lompos. loncsos és bozontos szörnyek, mosdatlanok, kegyetlenek és asszonyaik a legbüdösebb állatok voltak a Brehm-ben. Alapvetően a sztyeppei népek a nőket sima háziállatként tartották, néha elmentek egymáshoz és raboltak a másiktól egy falkára valót, hiszen azok dolgoztak és szaporodtak nekik. Nemzeti Szaporodási Program… honnan is ismerős… ehh, csak a képzeletem játszik velem megint. Na, de mit is beszélek itt… szóval, ez a két, magaskultúrájú, nemes nép megvívott itt, ezen a helyen, és az egyik alaposan elverte a másikat. Nincs ebben semmi csodálkoznivaló, ezt csinálták a hunok, magyarok, mongolok stb. mind, elfogyott otthon a cucc, hát nem termeltek, meg nem mentek le a közértbe, hanem elmentek oszt raboltak valahol egy jót. Nyilván nem a bevásárlólista alapján, hanem ami éppen akciós volt, meg útba is esett. Ennek a helynek és csatának a következményeként meg ki is pusztult az ország nagyrésze, de annyira ám, hogy mindenféle nációkat kellett betelepíteni ide, taljánokat, frankokat, teutonokat, szlávokat, svábokat és szerbeket, oszt ezek aztán kénytelen-kelletlen megtanultak magyarul is, mert csak kellett valahogy egymással beszélni. Azután ezek a vegyesnemzetiségűek össze-vissza keveredtek, szaporodtak itt, így lettek aztán szőke nők garmadával a sok görbelábú, ferdeszemű lovasmacsó helyett, és ezek vagytok éppen most ti itt, nemzeti gyerekek.

Tisztelet és hála a hősöknek!

(Lehajoltam és leszóltam még gyorsan a zaklatott álmokat alvó fiúknak:

- Idén elmarad a Kurultáj! Semmi nyílzápor! Nyugodtan aludjatok tovább!)