Elmúlt hát a nagy évszázados is, érezhetően mindenki kitrombitálta magát haza, szakadás, foltozás meg összetartozás ügyben, de valószínűleg kellett is, ha feszít belül, hát jöjjön ki inkább! Most meg valami kijött. Aztán ki elviccelte, ki meg elgiccselte, temperamentuma, hovatartozása szerint. Még mértékadó, józan hangok is akadtak.
Itt lett volna egy nagyon szép alkalom, hogy magyarok, székelyek, románok és szlovákok, horvátok és szerbek egy nagy asztalhoz leüljünk, és jól kibeszéljük ezt az egészet. Ahogy a szlovák miniszterelnök bocsánatot kért, vendégül hívott 100 magyart a 100. évfordulón. Ismerjük el, ez a normális. Kár, hogy nem nekünk jutott eszünkbe. Egy földrész nagy terére összegyűlni, aztán együtt élni, békében, jajongások meg könnyek nélkül tovább. Lehetett volna ez a Megbékélés fesztiválja is. De nem akartuk.
Ellenségkép nélkül nincs összetartozás, mert ha nincs gonosz, akkor minek is tartanánk össze, meg miért? Az ellenség tehát fontos dolog. A vallások jelentős része is arra alapul, hogy van a világban egy fekete lepedőbe öltözött szarvas-patás izé, de ha idejársz, a mi Istenvárunkba, akkor majd a nagy fehérlepedős jól megvéd téged. Csak állandóan ismételgetni kell, hogy fekete rossz, fehér szép és jó. Én, mióta kibújtam a tojásból, azt hallom, hogy bántanak ám minket, hajaj, szegény magyarokat mindig dúlták, ölték, mészárolták, ezer meg ezer éve, tán még magyarok se voltak a földön, de már bántották őket igencsak nagyon. De mi nem adtuk fel! Sas, sólyom vijjog a bérceken, keresztezve inkább turul, fején ősi korona, egyik kezében kard, másik kezében kisjézus vagy szűzanya, és küzd szakadatlan. Lobogógatyás fehér lovak ostort pattogtatnak a pusztán, csodaszarvas nyíllal lő, patakvér meg árad köröskörbe a Kárpátokból, Tiszává, Dunává egyesül, mely felett árvalányhajat fú a vereckei szél. A medence közepén mindig egy madonnaarcú patyolatszűz zokog, feje körül sugárkoszorúval, erős legény, gyönyörű, tömör bajusszal, hetyke kis kalappal és pitykés dolmányban meg szigorúan néz, dacol és ellenáll. Köröskörbe meg négykézláb meg hason kúszik a baromira rosszarcú ellenség. Fogáról csorog a vér meg a nyál, mint a Sátánnak, szőröstalpú, undorító rácok és mócok, bocskoros tót erdei vademberek, délről meg általában ortodox meg muszlim rablók, fogaik között jatagánnal. De kúszott már felénk gonosz nyugati nagytőkés cilinderben, frakkban, dagadt hassal, szivarral a szájában, és mérhetetlenül gonosz volt az is. Na, de ki ne emlékezne az igazán hányadékra rajzolt karvalyorrú, vámpírfülű és -fogú zsidókra, akik szintén kúsztak felénk, hol Rothschild, hol Kohn és Grün, hol Soros formájában, mind a vesztünket akarta, de a feltűrt ingujjú mokány parasztlegény nem hagyta ezt! Mitológiánk legutóbbi fejezeteiben veszettül koszos és szakadt, fekete arcukból vérben forgó, villogó szemű terroristák jönnek ellenünk migránsnak álcázva, és alaposan meggyaláznák a még mindig térdeplő Madonnánkat, de a turáni hős újra a fejükre lép és a földbe tapossa őket, mint a férgeket. Közben szólnak a YouTube-on a végső harcra buzdító legújabbkori himnuszok, csimpolyán és tárogatón is.
Néha-néha beszólnak nekünk, messzi országokban csodálkozó gondolkodók, politikusok, hogy nem lesz ez így jó, drága fiúk, a fene a jódógotokat, mindig a rossz oldalra álltok… ilyenkor persze a tarajosgőte berendeli a minisztériumba az adott ország nagykövetét és csináltat vele nyolc fekvőtámaszt. Ekkor az internek rajongó népe meg is írja neki, hogy csak keményen, drága miniszter úr! – azután tovább osztogatja a kamuodalakról a féllábú, igen helyes kiskutyákat, akiket nem oszt meg soha senki, csak az a tizenhétezer jólelkű néni, aki ott repes éppen.
Szóval, mindezek helyett, újra csak kifejezném a vágyam, hogy szeretnék már végre békében élni másokkal és önmagammal. Szeretnék jönni-menni a világban, meg azt is, hogy a világ is jöjjön csak erre nyugodtan, inkább szeressen minket, semmint nyelvet öltögessen ránk, vagy mi rájuk.
Aztán jöhet az újabb 100 év nekem, meg majd az utódaimnak.

2020. június 06.