Azért abban is van valami bensőséges báj, ahogy családfát kutatunk a lányommal. Éjszakai beszélgetések, halkan, mert mások már alszanak, emlékfoszlányok, meg információk, amiket óvatosan egymáshoz illesztgetünk. A MyHeritage oldalon vannak a töredékek, meg a már megtalált darabok, ezt toldozzuk-foltozzuk és közben remekül érezzük magunkat. Képzelhetné valaki, hogy éppen „magyarságot kutatunk”, de kutatunk a fenét… családfát kutatunk. És most őszintén: ki a fenét érdekel, hogy ki volt itt magyar, meg ki nem, meg az, hogy mennyire? Itt mindenki magyar, ebben a szobában, ebben a lakásban, ebben a házban, meg sokan az utcában, meg még többen a városban is. De közben millió és egy helyről származunk, százszámra kerengenek az ősök a neten, ezerszámra a szobában, láthatatlanul a levegőben, és a holtak már nem harcolnak egymás ellen, talán éppen kezet fognak, és karikást táncolnak körülöttünk. Parasztok, polgárok, katonák, tisztek, győzők és legyőzöttek, meghurcoltak és meghurcolók. Szegények és gazdagok. Módos patikusok, auschwitzi áldozatok, fasiszta lágerparancsnokok, vasutasok, tót parasztok keverednek, kavarognak mindenfelé, Deutsch Mózes, Weisz, meg a Weinbergerek az egyik oldalon, Vachuták, Horváthok, Kissek, szudétanémetek a másikon, ilyen nevekkel, hogy Hitler, vagy Hüttler… katolikusok, reformátusok, zsidók leginkább. Már, amiről tudunk. Amiről meg nem, hát, legyenek bármilyen hitűek, egészségükre! Valahol, a közelebbi, távolabbi múltban mindenki valahonnan jött. Magától, kalandvágyból, vagy kényszerből, fogolyként, lakosságcsere keretében, trianoni micsodán kívülről vagy belülről… de a fenébe is, nem mindegy? Ezerféle egyéni tragédia vezetett idáig, ebbe a szobába. Más ágak elhajlottak, elmentek, a túlnyomó részük már egyáltalán nem is tud magyarul. Valami egzotikus meseország lehetünk nekik a térképen. A napokban láttam a Facebookon, hogy egy amerikai unokatesóm itt fotózkodik ám a Gellérthegy lábánál, a Duna partján, meg jókat eszik és ízlik is neki az ősei kajája… Julie gondolt rám, amikor itt sétált? Vagy el is mentünk egymás mellett? Talán meg is néztem, hogy húú, de jó csaj… Ő kb. annyira magyar, mint én bármely európai nemzet leszármazottja. de most minek kellene lennem, sértett kisebbségnek? Kiválasztom valamelyik felmenőmet, dacosan és morcosan megtanulok tambalánul, varrok magamnak tambalán zászlót, minden reggel felhúzom a zászlórúdra a kertben és zokogva eléneklem a tambalán himnuszt, vagy mi? Nem jó nekem így, magyarnak lenni, ahogy vagyok? Tegnap mentem a Népszínház utcában, és a metrótól kezdve pár lépésnyire követtem két feketebőrű nőt. A legnagyobb meglepetésemre páratlan választékossággal és tisztán beszéltek magyarul. Szebben, mint egy székely, vagy egy szabolcsi bennszülött. A vietnami kislány, a Pho büfében szintén. Mindent tud rólunk. Julie, a magyarul nem tudó rokonom magyar, ezek meg nem? Elférnek ebben a családban grófok, melegek, hercegek, szolgák, naphitűek, görögök és toltékok is… bár lenne mindegyikből elég, és akkor még érdekesebbek lennénk, még jobban szórakoznánk a családfa-kutatással. Nekik köszönhetjük az egészet, hogy itt vagyunk! Hogy élünk és beszélhetünk róluk! Hogy bemutatkozhatnak belül egymásnak, ennyi vér és hülye háború, üldöztetés, könny után DNS-ek csavarodhatnak más DNS-ekre… történelem egybeolvad, hősi baromságokat összeöntjük egy pohárba, az elesettek meg a túlélők együtt forgolódnak, táncolják a körtáncukat, jöhet a botmixer, és hajrá….
Szevasztok, többi turmix!

2018.12.30.