A legnagyobb erdőkben, Somogy, a Bakony, a Bükk, a Mátra lüktető zöld szívében újra izgalom támadt a vadak között. Megint elérkezett a nagy megszólaltatás, a megmérettetés ősi ideje. A szarvasok ugyan évente megmérkőztek egymással életterükért, és a nőstények birtoklásának jogaiért, de a nagy megszólaltatás lehetősége ritkábban állt elő, az egész vidék feletti uralkodás kérdése egy mindenkit érintő esemény volt, dombot, hegyet és síkságokat egyként lázba hozva.
Ilyenkor eldurvult a viszony. A nagy szarvascsapatok, melyek máskor együtt legelnek, éberen őrzik egymást a rét szélén, vigyázva összetartanak, ekkor egymásnak esnek, és kis bandákat alapítva fenekedni kezdenek. 
- Az én őseim már Árpáddal együtt lovagoltak be a Vereckei-hágón át! Az én egyik ősöm – brit szarvasok kutatásai alapján – maga a Csodaszarvas!
- Maga nem szarvas, hanem hülye! Még hogy lovagolt… a Csodaszarvast üldözték az Árpádék, és nyíllal lövöldöztek rá!
- Nem igaz! Tetű történelemhamisító! Az egyik ősöm, Ünő, Árpád felesége volt!
- Zoofil barom! – kontráztak rá a többiek.
- Már a Magyar vándor című filmben is látható volt, hogy a bejövő lovaknak, vezéreknek agancsai voltak! Na, erre mit lép, maga gyökér mezei poloska?
- Maga állat! - mondta egy szarvas a másiknak.
- Maga ember! - replikázott amaz.
Néhány cinikusabb, fiatal szarvas a mező széléről Kétfarkú Kutyaszarvas Bandája néven röhögött a többi agyamenten.
Máshol néhány fiatal nőstény riadtan pislogott a bokor mögött. Suttogtak egymással…
- Azt mondják, hogy délről betörnek az erdőbe a dámvadak! Minden fiatal szarvast megerőszakolnak! Istenem, mi lesz velünk?
- Nem baj! Majd a fővadász úr kilövi őket! Az isten áldja meg a fővadász úr nevét! – mondta a reménybeli szarvasszelet áfonyával és hercegnőburgonyával.
- Állítólag az ellenség segíti a dámokat a gímek ellen! A rének meg a jávorok küldenek nekik ehhez skandináv zuzmót, adózatlanul! Ilyenek ezek a libsi civilszavasok!
- Azok nem is szarvasok, hanem csak egy darab szar vasok!
- Igaz! Milyen igaz! – mondta bölcsen a kontyos, kendős szarvasnéni lila nejlonotthonkában.
Mire kizöldült a Tavasz, s vele halt a bimbós újremény is, már mindenki csupa seb volt az erdőkben. Törött agancsok borították a legelőket, vér szivárgott a patakba az ivóhelyeknél…
Isten, aki egy fáról nézte a torzsalkodást, a vastag törzshöz csapkodta a fejét kétségbeesésében, és megpróbált lekiáltani, hogy – Hülyék! Valamennyien szarvasok vagytok!! – de a vad bőgésben és barcogásban nem hallgatott rá senki.
Így aztán újra az erdőrabló bitang, az orvvadász nyerte a választásokat, akiről mindenki tudta, hogy egy koszos bűnöző, de a szolgái boldogan fővadászurazták, mert ezt látták a Vukban. Segítették pedig ebben a borzok és a rókák, akik némi elhullatott és maradék szarvastetemért cserébe hamis pletykákkal szétzüllesztették az erdők királyainak egykor nemes és büszke népét.