Néhány havonta meglátogatom a rendelőintézetet. Elfogynak a varázsfőzetek, gyíkháj, bagolyköpet, lápi rémfű, hát ilyenkor cél a vizsgálda. Embertelen idő, elvánszorgok valahogy odáig… annyi talmi kép után végre nem délibáb, ez itt igazi, megtapogatom a téglafalat, megismerem, 20 éve járok ide… ajtón be, hátha belül hűvösebb van…
- Biztos benne, hogy ide akart jönni? – kérdezi a nagyon kedves nővérke.
(Úristen, biztos tökhülyének látszom!)
- Persze, hogyne, gyógyszerért…
- Nem biztos, hogy jó helyen jár – kötötte az ebet továbbra is nagyon helyesen.
Erre sírósra vettem a figurát, mint a palágylomposi szűz. Végiggondoltam elmúlt életemet, az út végét, s ameddig ide jutottam és nagyon magamba vesztem.
- Édes nő, húsz éve járok a rendelőbe, elfogyott a gyógyszerem, odakint tombol az iszonyat, lángol az aszfalt, a járdán sivatagi rókák oszladoznak, a sarkon most robbantotta fel magát egy beduin és két teve „Allah jelentéktelen!” felkiáltással, Montgomery és Rommel fehér keszkenőkkel integetnek egymásnak, hogy ezt már ők sem bírják, és azt mondja, hogy hiába tettem meg e veszélyes utat?
- Nem, dehogy…. csak kimegy az ajtón és bemegy a másikon. Ez ugyanis a terhesgondozó…

2017.08.03.