Az emberi agy barázdáltságát csak bizonytalan hírforrásokból ismerő magyar „Szlovákok, sohasem volt hazátok!” rigmusokkal buzog észak felé, túloldali megfelelője meg hasonló módon öklét rázva káromol délre. Állítólag ez valami történelmi szükségszerűség. (?) A valóság viszont merőben más. Íme:
Történt vala, hogy péntek délután csoportosan és autóstul megszálltuk Késmárk városát. A szitáló eső hasztalan próbálta oltani a kedélyeket, nagy ívben bekanyarodtunk egy fizetős parkolóba a templomok közötti parkba. Morcos és testes szlovák asszony láthatósági mellényben és a hivatali tekintély teljes súlyával utánunk eredt, és blokkfüzetét lengetve közelgett, hogy bizony most ő pénzbehajt! Némi szóváltás és alkudozás után, miután semmiféle közös nyelvben egy szót sem találtunk, legyen magyar, német vagy angol, a hölgy gyanakodva valami ilyesmit kérdett, hogy „mágyári?” és körbemutatott rajtunk. Igen, igen, bólogattunk megadóan. Erre napfény terült az arcára, visszatukmálta az eurónkat, adott egy marék ingyenjegyet, és széles vigyorral ölelgetni kezdtük egymást. Tanúim vannak rá. Ámulva hagytuk ott a parkolót, és a Thököly vár felé siettünk. Már vége felé járt a nap, zárt a város, a várban, a kis belső kápolnában fáradt, rosszkedvű takarítónő állta az utunkat egy hatalmas porszívóval. Vége, nem lehet. Közös nyelv nincs, csak metakommunikáció… és megtörtént újra a csoda! Fület hegyez, kérdez, mutogat: „mágyár?” Az, az, persze… Ó, akkor hát más, igaz, hogy egy szót sem tudtunk váltani, de mosolyogva tolta félre a takarítógépet, és csak integetett buzgón, hogy menjünk csak, menjünk! Áhítattal körbejártunk e szentélyben, majd meghatottan próbáltam némi eurót rátukmálni a kedvességéért. A leghatározottabban elhárította. Az egyetemes emberiségbe vettet hittel integetve távoztunk, és szívünkbe zártuk a szlovákokat újra meg újra.

2014.09.29.