Történt egyszer, hogy Béni, aki vasvillával szórta át mindig a kerítésen a ház körüli hulladékot Frédihez, elkerekült szemmel látta ám, hogy a cudar szél egy falevelet sodor át a sövény felett! A falevél libbent-lebbent és megpihent a gyepen. „Frédi volt!” – üvöltötte Béni, lefotózta, videózta a tényt, majd haladéktalanul kihívta a polgárőröket, a TEK-et és a Greenpeace aktivistáit, ezzel párhuzamosan feljelentést tett az ügyészségen, az Alkotmánybíróságnál és Brüsszelben is.
Miről is jutott ez eszembe… nézzük csak… történt szeptember elején, hogy a sunyi magyar kormány felcímkéztetett egy vonatot a Keleti pályaudvaron, Sopron felirattal, Páneurópai Piknik álcával, hogy az akkor a pályaudvaron tartózkodó menekültek felszálljanak rá. A vonat természetesen nem Sopronba ment, hanem Bicskére, ahol rendőrök terelték le a becsapott, csapdába esett embereket a vonatról a menekülttábor felé. És tényleg volt egy szír férfi, aki a feleségét a sínek közé rántotta gyerekestül és tényleg közölt róla a világsajtó, de főleg az osztrák olyan hírt is, hogy ez egy rendőri brutalitás. Nem volt az. Utólag az osztrák sajtó is belátta, hogy nem az. A becsapott, átvert ember kétségbeesett reakciója volt csak. És tudjuk, nem nehéz egy fotóról azt állítani, hogy a mozdulat éppen ellök valakit, holott a valóságban éppen felsegít. Ezt a csúnya félreértést elismerték később az osztrákok is. Ma pedig a magyar kormány propaganda-televíziója (megboldogult közszolgálati M1) a zászlójára tűzte és diadalmasan lobogtatta az esetet. Lám csak, a hazug Nyugat! Mert még mindig nyomják ám Krahácsot!
De nem is volna ezzel semmi baj, ha nem ez a csatorna mondta volna. Az a televízió, ahová Glattfelder Béla menetrendszerű érkezése mindig azt jelentette, hogy elérkezett ám a Kárpát-medencébe a Kánaán XXVII. fokozata! Czomba Sándor fellépése pedig mindig garantáltan azt hozta, hogy ma is tízezerrel dolgoznak többen, mint tegnap! Szegény KSH talán nem is tudta, hogy mekkora nagy diadalt mutatott ki tegnap óta megint! Ahol nyájas keresztény politikusok szemrebbenés nélkül verbálisan aggódhatnak a magyar szegényekért, ahol a bemondó elkeseredve kéri a helyi tudósítót, hogy mutassunk inkább valami verekedést, kiabálást a vonuló migránsok között, és ha találnak egy kupac székletet a menekülők után, azt tizenhét oldalról körbefilmezve mutatják be, mint a barbárság és műveletlenség fényes bizonyítékát. Ahol Lévai Anikó almát oszt az országút vándorainak. Ahol Németh Szilárd nyilatkozhat csak a parlamenti korrupciós vitanap után és elmondhatja, ide a szemem közé, gátlástalanabbul, mint egy mutogatós bácsi a parkban, hogy minden ellenzéki párt korrupt, csak az övék nem. Többszörös magyar fiúk! Én elhiszem, hogy otthon mindenkinek egy kis kitömött Orbán Viktor a házioltára, mert csak így kap munkát ennél a TV-nél. Elhiszem, hogy a mellékhelyiségben is Alaptörvény van… de lelkiismeret is van (vagy volt vagy lesz) és talán egyszer újra össze fogtok találkozni ezzel a tulajdonsággal. Nem kellene inkább követni az osztrák példát? Beismerés… bocsánatkérés, nyugodt alvás, gyerek vagy unoka szemébe belenéző egyenes, nyílt, őszinte tekintet… büszkeség a halálos ágyon.
Vissza lehetne nyerni egy réteg csigolyaközti porckorongot az elveszett gerincből! Nosza!

2015.11.25.

„Miénk a világ” – világít a képernyőről a főcím és a Híradó háromnegyed része erről is szól. Gondolhatnád, hogy az Őszi Hadjárat során visszafoglaltuk a Felvidéket, vagy a kilencedik bécsi döntés visszajuttatta nekünk a Balti-tengertől az Adriáig fél Európát… á, dehogy! Még csak a Vujity Tvrtko által felfedezett magyarábokat sem csatolták hozzánk a núbiai sivatagból.
Az történt ugyanis, hogy tegnap este játszottak egy mérkőzést egy budapesti stadionban, melynek következtében Európa 44 országa közül bekerültünk a legjobb 24–be. Igaz, hogy az utolsó vagy utolsó előtti helyen, de bekerültünk. És ez nagyszerű dolog. Tisztes családapák szaggatták meg overáljukat örömükben, bigott konzervatívok ölelkeztek össze részeg melegekkel és roptak egymás karjaiban mámorosan, apácák táncoltak kánkánt flashmobokban a város nevezetes pontjain, a Szűz szobra előtt pedig szabadult elítéltek tértek meg seregesen a Várkertben. A másik fél ország meg másnaposan fekszik az árokszélen ma is.
  - Újra itt van a nagycsapat! – énekli ma a sajtó, és énekelte tegnap a csapat a szurkolókkal, hittünk Magyarország feltámadásában és lám, bekövetkezett!
És én is örülök! És nincs de! Örülök! Mindig örülök, ha bármilyen sportágban, tudományágban, találmánnyal, stb. bármilyen sikert érünk el. Nincs kedvenc csapatom, a magyar válogatottnak szoktam szurkolni. Megszenvedett ezért az ország! Én is, aki szintén itt lakom. Mert azért sanyargatásban volt részünk elég. Volt, aki kibírta, volt, aki beleroppant és elment. Európa és a nemzet aranyának nagy részét beleépítettük a stadion nevű várakba, mint Kőmíves Kelemennét egykor Déva falaiba. Kivéreztünk, de most meglett a kárpótlás mindenért! A római császárok receptje bevált, a nép hálás a gladiátorokért, himnuszt énekel, zászlót bont és császárt éltet. Valahogy kommunikálni is megtanuljuk az eredményt, kimutatjuk majd, hogy senki nem lépett még ilyen gyorsan előre a tabellán a 200. helyről a 199. helyre, tehát Európa éllovasai vagyunk megint!
Egyébként, és ez már egy másik poszt, csak kisegítő magyarázat valakiknek, akik nem élnek itt ebben az országban. Ezt már ne olvassátok. Számtalan sportágban számtalan olimpiai, világ- és Európa-bajnokunk van. Ők valóban a legjobbak a világon, senki nem tudta legyőzni őket az adott alkalommal, aki ezen a bolygón él. Néha megemlítjük, hogy kik ők és hol győztek. Néha nem említjük meg. Onnan tudod, hogy nem labdarúgók, hogy nem járnak százmilliós luxusautókkal, nem szupermodellek a barátnőik és nem köpnek minden lépés után egy féllitereset premier plánban a képernyőn. De most nem is róluk beszélünk! Most a Haza megmentőiről, a labdarúgókról szóljon az ének, éljen és virágozzék minden családi asztalon a rántott csirke meg a pörkölt!

2015.11.16.

Tanulmányozom az anatómiát. Milyen reléket kellene kikapcsolni bennem, és hol van vagy mennyire kellene lecsavarnom azt az IQ-potmétert, hogy a franciaországi merényletekről Trianon jusson eszembe? Nem találom. De olvasom, hogy az igaz magyar az attól igaz magyar, hogy nem vesz magára kék-fehér-piros trikolort, hanem mindig csak piros-fehér-zöldet. Még akkor is, ha…
Az utcán szembejövő vagy Hévízen pancsoló orosz turista nyilván a szétlőtt Budapestet, megerőszakolt magyar anyákat, a világosi fegyverletételt, a Don-kanyart kell, hogy eszembe juttassa. A török haver a gyroszosnál csakis a mohácsi vészt, Zrínyi kirohanását, Eger várának hősiességet. A román rendszám az országúton mindig Avram Iancut és lemészárolt magyarokat… Az olasz csajok mindig Doberdót, az osztrák sípályák mindig a labancokat jelentik, ha a Tátrában kirándulok, iszom a sört és eszem a knédlit, akkor meg csakis a Benes-dekrétumok járnak a fejemben….
Figyelj, nem tudom, hogy ki vagy, de jó így élni? Kiteszed otthon a világ összes zászlaját a falra és rikoltozva dobálod rá a darts-nyilacskákat? Jó szórakozást! De nem baj, ha én ilyent nem játszom, ugye? Szabad nekem nem játszani?

2015.11.15.

Tervezem, hogy bemegyek majd a lányom szobájába. Együttműködési megállapodást fogunk kötni. A megbeszélt protokollszabályok szerint az ajtóban vár, „Éljen Apa!” feliratú zászlókat lenget, a hangszóróból halk zsoltárok zengik az istenhoztát, míg a nyitott ablak alatt óvódások énekelnek szépen, könnyező óvónénik árnyékában. A velem jött emberek – akiknek spirálok lógnak füleikből - két sorba húzódnak majd, és úgy tesznek, mintha csak spontán járókelők lennének egy lakás legkisebb szobájában. Az esemény sajtónyilvános lenne, fiam, aki meghívásos pályázaton nyerte a tendert, végigvideózza, fotózza az eseményt, és gondolkodik arról, hogy megfelelő megfogalmazással eljusson a világ vezető hírügynökségeihez. Fiam honoráriumát nem hozzuk nyilvánosságra, aki mégis megtenné, azt becsületsértésért a sóbányába küldjük ütvefúrónak.
Megállapodásunkat a vörös drapérián írjuk alá, ünnepélyesen és közvetlen mosollyal megígérem, hogy ezentúl a lányom kap enni, télvíz idején sem kell mezítláb járnia az egyetemre, felruházzuk a család központi költségvetéséből, valamint elhúzom a sörösrekeszt az ajtaja elől, hogy ezentúl villámgyorsan be tudjon kapcsolódni a család vérkeringésébe, és a kölcsönös gazdasági előnyöket figyelembe véve, hatékonyabban tudjon közlekedni a többi helyiség felé. Aláírjuk azt is, hogy több áramot szolgáltatunk neki, valamint, hogy a Nap többet fog besütni a jövőben az ablakán. Az aláírások után tollat cserélünk, és én a jelenlévőknek váratlanul előadok egy közvetlen, könnyed kis anekdotát arról, hogy valaha magam is egy kis szobában kezdtem, de mertem nagyokat álmodni, és szolgáljon ez mindenkinek jó példával, mára élet-halál ura vagyok, amerre a szem ellát. Kihajolok az óvódásokhoz, kiszórom a bekészített mackókat és labdákat, és egetverő taps és könnyes imádság kíséretében távozom, miközben a helyi plébános szenteltvízzel hinti meg a szőnyeget, ahol eddig álltam, a helyi lakosság pedig addig integet, amíg el nem zsibbad a hónuk alja.
Tervezem, hogy a feleségemmel is kötök majd együttműködési megállapodást, de ennek részletein és feltételein még egy általam megbízott kormányhivatal 72 embere dolgozik éppen…
Jelenleg a szomszéd kutyája vizsgálja éppen át a lányom szobáját, állítólag a felmenői között bombakeresők is voltak a délszláv háborúban…

2015.11.11.

Negyedszázada temettük újra Nagy Imrét. A 301-es parcellánál az volt a feladatom, mint rendezőnek, hogy a papok útvonalát biztosítsam a tömegben. Vágtam is egy ösvényt nekik. Nyolc vallás, felekezet (ha jól emlékszem) felkent képviselői álltak ott egy sorban, majd megindultak utánam a sírok felé. Akkor találkoztam először Donáth László evangélikus lelkésszel is. Jött szépen mögöttem. Egyszer csak utunkba áll valami kopaszodó ember, őt sem ismertem még, és már nagyon untam, hogy mindenkit el kell zavarnom onnan. Rászóltam, talán kissé ingerülten, hogy fáradjon már arrébb, mert útban van. Ő azt válaszolta, hogy ő Göncz Árpád. Erre én csak annyit, hogy igazán nem érdekel, én meg Várhelyi Iván vagyok és legyen már olyan kedves utat engedni nekünk… Bocsánat, Árpi bácsi, ez volt az első találkozásunk.
Ma egy másik temetőből Donáth Lászlóval összepréselődve jöttünk haza a 17-es villamospótlón. A történet harmadik szereplőjét hagytuk éppen ott örökre. De csak a testét! A szelleme velünk utazott a buszon!

2015.11.06.

- Ez egy családbarát ország! – mondta a férfi, aki talán országa legmegosztóbb személyisége, ebben a minőségében magasan veri Kiszel Tündét, Rubint Rékát, Győzikét és Lagzi Lajost együttvéve. Nehéz lenne közömbösen hozzáállni és nem bújhatunk el előle sehová. Népünk egyes képviselői szerint a Nemzet atyja, a legújabb kor apostola, ágyúlövés az Auróra cirkálóról, fess és szép ember, a határon túliaknak égben lovagoló Csaba királyfi, más itthoni polgárok szerint csörgősipkás mém, szerintem meg – és vagyunk itt még páran – a gátlástalan rablás és kizsákmányolás minta-maffiafőnöke, aki úgy tud javakat elvenni az alattvaló hívek jövőjéből, hogy azok még meghatottan sírva hálálkodnak is ezért. És ez nem kis teljesítmény.
- Ez egy családbarát ország! – mondta a fent említett performancer, hiszen ma 7 milliárdra becsülik az Orbán-család vagyonát, másik 7 milliárdra a család faluszomszédjának és közvetlen barátjának, a helyi polgármester úrnak a vagyonát, Tiborc István becsatlakozó rokon vagyona újabb milliárdokat hoz, és az alma nem esik messze a családbarátságtól, tarajos külügyminiszterünk családi vagyona szintén, mint megtudtuk, kimeríthetetlen tartalékokkal rendelkezik. Helyhiány miatt nem ejthetünk szót Andrew G. Vajna és a hasonló nevű Tímea sikeres családi vállalkozásairól, és leírhatatlan számú nulla keletkezne, ha az összes kormányközeli család vagyonát össze kellene adnunk egy kalkulátor segítségével. De még mindig ott poroszkál az út porában miszter CÖF, a rablók vonulva vonszolódó pajzsa és tartóoszlopa, és buzgón imádkozik azért, hogy a ravasz ezen pompás „országépítő” munkáját az utolsó fillérig folytathassa.
- Ez egy családbarát ország! – mondta ma az a férfi, aki nem válaszol hosszú ideje a budapesti főpolgármester segélykérő levelére, aki ezért kínjában meg fogja busásan kínozni a köznép családjait, a nyugdíjasok és óvodások kedvezményeinek eltörlését tervezi éppen, valamint minden autós család új sarcát, amivel a fővárost működtethetővé kívánná tenni. Tehát mindenkire ütne, aki itt él és mozog. A családbarát ország családbarát ura szó nélkül tudomásul vette, hogy a krónikus baromarciózisban szenvedő parlamenti egyházfi ne adjon a nemzet kenyeréből az éhező családoknak, különösen a gyerekeknek, a másik szellemi számkivetett a napi éneklésben látná a megoldást oktatás és ebéd helyett a haza tanodáiban, lehet, hogy a magyar családbarát kórházakban is már énekelni fognak a betegek az öngyógyítás erejében bízva, miközben a családbarát pártok hívei olyanokat írnak a neten, hogy agyon kellene lőni a menekülő családokat… na, szóval, családbarát ország ez a javából, igen!

2015.11.05.

Történt egyszer Pandaszentgálicon, hogy a Gróf Szkarabeusz Menyhért Általános Iskolában (157/XVII./Z/II. tankerület) fokhagymás harcsaszeletek csicsókás burgonyával fantázianevű ebédet szolgáltak fel. A gyerekek fuldokoltak, köpködtek, ezért Parlagfűné született Stromann Cizellária is megkóstolta az ebédet a Szülői Munkaközösség nevében. Ugyancsak utálta a fokhagymát és a halat, a csicsókát nem kevésbé, azért lefényképezte, kiposztolta az ellátmányt ország-világ csúfjára, a nemzet gyermekei moslékot esznek címmel. A neves hírportálok egymással versengve lehozták, a nép pedig egymással versengve anyázott, káromkodott, fenyegetőzött, gyalázott, ahogy ez a népnek amúgy is sajátja. A legenyhébb a „most hányok” kifejezés volt, ezt még a magyar helyesírás szabályait figyelembe véve is el lehetett olvasni.
Történt máskor abban az országban, hogy Koshandert Zoárd betegkísérő a folyosón megfékezte özv. Pitbull Gézánét, aki a pszichiátriáról elszabadulva, láncait letépvén elharapta futás közben dr. Vazallus adjunktus nyaki ütőerét, Koshadert nekiszorította a falnak a sistergő hölgyet és kezét hátracsavarva kényszerítette jobb belátásra. Az esetet mobillal követte Kalota Zénó, aki közzétette a dramaturgiát a neten, a nép a beteghordozó egész családjának négyfelé-vágását követelte 24 órán belül kettőmillió megosztás után.
Megint máskor Sörrekesz Borbála lemaradt a 765-ös helyi járatról, Nőgazdag Xavér buszvezető becsukta az orra előtt az ajtót, pedig ő futott ám rendesen, de lekéste a csatlakozást! Az eset megosztása után a buszvezető fenyegető leveleket és anthrax-port kapott, kutyáját arzénnal megmérgezték, pajtáját felgyújtották, még egykori óvónőjét is megbecstelenítették.
Megint máskor Táltos Barabás zászlós megbírságolta az országúton 230-al száguldó Kaszinó Timóteuszt, aki felháborodásában világgá kiáltotta ezt, mire a rohadt fakabát, anyádat kellett volna, még azelőtt, hogy te…. kezdetű sorokat könyvelhette el elégedetten kereskedelmi mennyiségben.
Megint máskor Borz Béla biztonsági őr elkapta Parázna Garázsnét tejlopás közben a Közértben, és motozás után még értékes műszaki cikkek is előkerültek a hölgy alsóneműiből. A biztonsági őrt kiátkozta négy egyház, a rohadt fasiszta diktátor szavakat festettek ismeretlenek éjjel a házára, és soha többé nem mert kijönni az utcára rendőri kíséret nélkül.
Megint máskor egy ellenőr elkapott egy bliccelőt és… megint máskor stb. stb.
Csak kérdezném, szívesen lennél ebben a bizonyos országban konyhás néni, nővér, betegkísérő, rendőr, ellenőr, pedagógus, orvos, szakács, trolivezető vagy bármi?

2015.11.04.

Ha már elmúltál valamennyi, egyre nagyobb az esélyed arra, hogy belegabalyodj valami nosztalgia-témába. Persze, tömegével akad a Facebook-on is, és a leggagyibbak azt mondják, hogy „lájkold, ha még emlékszel erre vagy arra a tárgyra”, a jobbak meg fantasztikus fotókat ásnak elő az idők árkaiból. Kell is ez, hiszen valamennyien a múltunkból vagyunk. Egyesek egyre gazdagabbak ettől, mások egyre üresebbek és magányosabbak. Az érdekes visszatérő jelenség még az, hogy néha az öregek szép emlékekben ringatóznak és visszakívánnak, a tízen-huszonévesek meg mindig odaírják, hogy na, a vének visszahoznák ám azt a borzalmas, rettenetes, hányadék kommunizmust. És akkor ezen el is lehet rágódni akármeddig.
Néha én is eltöprengek azon, hogy tényleg, mi volt jobb vagy rosszabb akkor? Száz okot tudnék pakolni a mérleg mindkét serpenyőjére, most csak egyet ragadnék ki a kupacból, mert egy futó villanásra megvilágosodtam. Ilyenkor mintha nem is lennék szenilis.
Én úgy emlékszem, hogy nem az volt az életünk motorja egykoron, hogy gyűlölünk valakiket. Akkor is voltak cigányok, voltak zsidók, voltak melegek, szlovákok, románok, stb. de miért utáltuk volna őket? A cigányokkal egy osztályba jártunk, nem is szerettük, de nem is utáltuk őket. Néha megpróbáltunk nagykamaszként némi parázna kalandra szert tenni a cigánylányok megkörnyékezésével, jó, rendben, elismerem, mert sokszor elég vonzóak voltak és könnyebben kaphatóak valami másra is. A zsidó lányokkal meg ugyan mi bajom lett volna, áldja meg az összes Úr a lépteik nyomát, annyi szép virágszirmot hagytak bennem, ha kinyitom a lelkem emlékkönyvét. A csehszlovák csajokat egyenesen imádtuk, csekély orosz tudásunkat buzgón a cél szolgálatába állítottuk a Balatont ölelő éjszakákban. Nem kevésbé a hajdani lengyel és NDK-s lányokat is aranyozza be a hála aranypora. Ilyen baromságokat, hogy „Szlovákok, sohasem volt hazátok!” még csak gondolatban sem mondtunk. Miután a magyarok a bolgár és a román tengerpartra jártak nyaralni, hát nem utálták a románokat meg bolgárokat sem. Ezen kívül imádtuk a csehszlovák csokikat, ott vettünk tollaslabdát, Becherovkát és kirándultunk a Tátrában. Nem utáltuk az osztrákokat, hiszen osztrák TV-t néztünk, de az olaszokat, az amerikaiakat, franciákat sem, inkább bámultuk a csodálatos filmjeiket a moziban. Na, és voltak még itt a csoki színű kubai csajok, a vietnámiak és a… Jó, azért akadt olykor, hogy egy-egy ismerős zsidózott vagy buzizott egyet, de nem igazán értettük, hogy mit is akar ezzel. Más: az oroszokat utáltuk? 1969-ben voltam Moszkvában meg Leningrádban. Nem tudom, miért utáltuk volna őket. Hajóztunk a Néván, ámultunk a Kremlben, egy életre elvarázsolódtam az Ermitázsban vagy Petrodvarecben, a cárok nyaralójában.
Ma felsorolni is nehéz, ki mindenkit utálunk nemzetileg. Mi romlott el, honnan jön ez az egész, mitől fordult így ki magából a világ? És én miért nem tanultam meg utálni másokat? Talán nem vagyok magyar?

2015.11.02.

Elanyátlanodva áll a két máriaországázós a sarkon. Még suhog a kezükben a karikás ustor, csak lassan áll meg. Fáradtan leengedik a fokost is. Szomorúan nézegetnek körbe.
  - Elmentek az allahakbározók, most mit csináljunk? Nincs már itt egy se… most akkor mi legyen, Kende?
  - Hát – fejvakarás - akkor dobáljunk utánuk köveket Vazul!
  - Nem jó, már messze járnak. Csak az ablakokat törjük be vele az utcákban.
  - Akkor tudod mit, merkelezzünk! Most szidjuk az ő anyját!
  - Nem olvas az magyarul.
  - Majd fordítják neki! Küldjük el a jó édes qwanyja NDK-s kommunista valagába! Attól jobban leszünk! Azt hogy mondják németül, hogy a jóqwanyjavalaga?
  - Nem tudom, a családból, aki tudott németül, már kimigrált Németországba. Most mennek oda az allahakbározók és elveszik a munkájukat.
  - Miért, a miénket elvették, amikor itt voltak?
  - Miért, volt nekünk?
  - Ja, nem. De akkor is!
  - Behurcolták azt a sok betegséget… te megbetegedtél?
  - Hát… a torkom az megfájdult, annyit anyáztam ebben a nyirkos időben.
  - Na, mindegy, megvédtük a Kárpátokat! A te meg az én ezeréves kultúránkat! A barbár, kulturálatlan adonájozók meg elohimezők meg menjenek haza a francba!
  - Talán még lehetne valamit tenni. Szórjunk szét mindent az utcán a kukákból, aztán fényképezzük le, hogy az allahakbározók voltak. Vagy hágjuk meg símaszkban azt a jó kis közértes csajt és közben hangosan allahakbározzunk. Na??
  - De nem hiszi el már senki! Már nincsenek itt, nem érted?
  - Majd visszatoloncolják őket, remélem! És akkor megint lehet anyázni!
  - És ha nem? Ha egyenesen hazarepítik őket?
  - Hát akkor legyenek megint az indiaiak, a judeaiak meg a havasalföldiek az anyázás, mit csináljunk? Valamit csak kell csinálni ezzel az ezeréves kultúrával, nem?

2015.10.22.

Valahol az ázsiai sztyeppén (mert nálunk Európában nyilván nincs ilyen, hiszen nekünk itt évezredes fehér, keresztény kultúránk van) élt valami kán (?), bej (?), basi (?), atamán (?) vagy valami hasonló körülbelül az Ural és a Kaukázus között és a tájegység szokásai szerint saját stratégia alapján sanyargatta népét. Egyre szélesebb hivatali apparátusra támasztotta hatalmát, egyre többet vett el a dolgozó lakosoktól, és egyre több kedvezményt biztosított a családjának és barátainak. Tulajdonképpen nem fejeztetett le senkit, meg börtönbe sem záratta az ellenfeleket, csak nem hagyott levegőt nekik élni. Az országot a rokonai és barátai építették, igaz ugyan, hogy nem saját kezűleg, hanem alvállalkozásban papíron megbízták a lakosságot az építéssel aztán vagy kifizették nekik az aprópénzt vagy nem. És ezt nem hívták rabszolgaságnak, mint a ronda ókori Rómában, meg nem hívták feudális viszonynak, mint a gonosz középkorban, hanem illiberális demokráciának nevezték, ami a kán, bej, bég stb. udvaroncainak találmánya volt. Ezért aztán nem is moroghatott sehol senki határon innen és túl, hiszen szabad ország volt ez a javából! Népe boldogan táncolt, óvodások dicsőítették tetteit, ősz asszonyok sírtak a kán, bég, bej stb. képének láttán, festmények, szobrok születtek a nép még nagyobb épülésére, még a vakok is letapinthatták a kán stb. arcának nemes és kifinomult vonásait. A győzelme a trónért vívott harcban eldőlt már a jövő évezredre is, okos tanácsadói bőkézzel árulták titokban az állampolgárságot szerte a földrészen, bárhonnan lehetett szavazni és már nem is csodálkozott senki, hogy a buzgó nagykövetek 5.000 fős távoli országokból 20.000 magyar szavazatot hoztak a kánra a dobozaikban minden áldott alkalommal, és ember nem élt a földgolyón, aki ezt ellenőrizni tudta volna. A nép véleménye is bizonyítható volt, hiszen a rendkívül nyitott népvezetés un. nemzeti konzultációkat vezetett be, amik a saját statisztikai hivataluk és közvélemény kutatóik szerint mindig majdnem pontosan a kérdésfeltevő álláspontját tükrözték híven. Nem volt már fórum, ahol fel lehetett volna szólalni az uralkodó ellen, a valaha létezett állami hírcsatornákat egyszerűen magáévá tette, alapított mellé még további párat gyorsan, és azok kizárólag az ő véleményét hangoztathatták a nap 24 órájában. Értelmisége már nem volt annak az országnak, a szándékosan rosszul fizetett művelt emberfők elköltöztek a világ boldogabb országaiba az éhenhalás elől, az iskolákból már csak népi és egyházi énekek szóltak, a maradék pár tanár meg megpróbálta karbantartani az épületeket. A kórházakban már csak adtak egy sorszámot, amivel a levágott lábával is legfeljebb egy év után mehetett vissza a beteg, ha addig okosan mélyhűtőben hibernálta otthon a sérült testrészt. Így éldegéltek ott a kánék és a népék.
Egyszer aztán, hogy szavamat ne szaporítsam, történt valami renitens! Kiderült valahogy, hogy egy távoli ország pénzzel segíti, támogatja a nép szervezeteinek működését. Éktelen haragra gerjedtek a kánék, sokéves sanyargatásuk menne kárba, ha még valaki ezeket ott kint, a palotákon kívül támogatná! Bőszült rohamot intézett a nép szervei ellen, porkolábok hada keresett fogást a népen, hogy hogyan merészelt bármit is elfogadni a központi tudat és akarat ellenében! Mert gonosz távoli ország ám az, amelyik megkerüli a kán kincstárát!
És lőn! Eljövend a csoda, a jog (mely már szintén minden becsületét elveszítette az országban), kimondta, hogy igaza van a civil szervezetnek, nem csalt, nem harácsolt, nem kormánykodott… és itt tartunk most éppen, a mese innen élő adásban folytatódik.

2015.10.20.