Előfordul, hogy az ember valamit nagyon időszerűnek érez, vagy valamire rábukkant, amit nagyon fontosnak tart, és örülne annak, ha megoszthatná másokkal is. Ilyen élményértékek érhetnek például színházban, moziban vagy akár egy könyv olvasása közben. Éppen naponta csemegézem Száraz Miklós György: Székelyek című remekművét. Apránként haladok vele, naponta kell is idő ahhoz, hogy feldolgozhatóvá váljon, beépüljön. És úgy mégis, mi a külön értéke ennek? Hiszen ugyanő tette közkinccsé Tóth Zoltánnal karöltve az „Erdély csodái” című pazar albumot 2004-ben, számtalan maradandó képpel gazdagítva mindazokat, akik belelapoztak ebbe a szépséges fotógyűjteménybe. Most meg nekiáll és leírja, mit tudott meg a székelyekről. Hát nem azt.
Van ember, akinek hiszel, és van, akinek nem. De hiteltelenek könyveit nem is venném meg, nem olvasnám, hiteltelenek dalait sem hallgatom. Na, és mitől válik valaki hitelessé? Hogy nem először mond igazat, hanem folyamatosan. Tárgyilagos, mértékadó könyveit élvezettel olvasván – és most kivételesen nem a regényekről beszélek – ide kívánkozik a „Cigányok” című album, ami izgalmas elmélyedést tesz lehetővé a romák múltjába és jelenébe, hagyományaiba, őszintén, nem tagadva semmit, de rávilágítva olyan körülményekre is, amiket talán sohasem hallottál. Túl azon, hogy a könyv fotóanyaga szintén csodaszép. A zsidókról is szól egy nagyon érdekes könyve, az „Írd fel házad kapujára…” című remek, ami falakat dönt le, lépésekkel visz közelebb a közös történelmünk megértéséhez. A trianoni szindrómánkról is fontos művet kaptunk a „Jaj, hol a múltunk” kötetében, és most a székelyek… Száraz Miklós György visszatért oda, ki tudja, hányadszor, hogy meséljen nekünk róluk. Úgy, ahogy csak ő tud, őszintén, szerethetően, nem túlozva, érdekesen és mégis tartalmasan. Semmi pántlikás, pálinkás, szalonnás, turulos magyarkodást nem érzek benne, inkább egy csomó zseblámpa óvatos kerengését, amik ügyesen minden oldalról megkísérelnek rávilágítani valamire. Lépésről lépésre közelebb hoz, valamihez, amiről nem tudunk, csak hiszünk valami majdnem biztosat vagy bizonytalant. Az eredeteinkről, a közös és az elválasztó múltról.
Minden nép mélyebb, butább, önhittebb rétegében él egy felsőbbrendűségi tudat, sokszor ez tör ki a felszínre nacionalizmus formájában. Durva eredményre vezet, a diktatúrák szentelt ostyaként használják és naponta dugnának mindenkinek egy ilyen mérget a nyelve alá. Erre a célra szolgál minden heroikus valós vagy álhős előhozatala a poros raktárakból, kipakolása a legfőbb terekre, lovagló győzők sora hirdeti márványból az öntömjén mámorát. Nemsokára felállítódik valahol a Magyarságkutató Intézet, na, majd vágtatnak abból is kifelé naponta a mondabeli hősök, röppennek szanaszét a nyilak, griffek és turulok… a kollektív elhülyülés ellen egyetlen védekezésii mód van: a tudás. Hogy megóvd magad, ne ess el a „kultúrharc” mezején és ne kerítsen hatalmába a mindent leigázó szörny, olvass ilyeneket, mint ez a könyv is. Segíteni fog a túlélésben! 
Jószívvel ajánlom.

2018.12.26.