Amúgy szeretem az egzotikus kaját, nem mindig vágyom rá, de szívesen végigpróbálom a thai, kínai, vietnami, indiai, arab stb. büféket, étkezőket… azután sokszor ráun persze az ember a kommersz, ugyanolyan kajákra. De néha akadnak kivételek. Ebben a kis indiai-pakisztáni Darbar-ban már párszor próbálkoztam, sikertelenül. Nem volt hely, vagy nem törődtek velem. De nem adtam fel, ma visszamentem újra és láss csodát, én voltam az egyetlen vendég, és ebéd közben fontos konzultáció is zajlott, a „kultúrák találkozása” fejezet égisze alatt.
Én: - Nocsak, nocsak… milyen jóban van itt India meg Pakisztán.
Pasi még nem érti, miről van szó, arcán kérdőjellé formálódnak a mimikai izmok.
Én: - Amúgy halal itt a kaja?
Pasi érti. – Halal, halal! – kiált fel – Minden halal!
Én: - És ugyan kik járnak ide? Inkább muszlimok vagy inkább hinduk?
- Inkább muszlimok, de vannak hindu családok is.
- Na, és nem veszekednek? India és Pakisztán… emlékszem annak a menekültnek a fájdalmára, aki elmesélte nekünk a Keletiben, hogy Kasmírból jött és, hogy ott mióta ölik egymást az emberek a vallásuk meg a terület miatt. Két vallás ütközőzónája… meg hát a rohingyák üldözése is Mianmarban…
És most jön a lényeg, az ebéd főfogása! Ember rám néz, szemeiben a csodálkozás, a szomorúság, a fájdalom, a messzenézés, és a fejére mutat. Mintha a hülyeségre utalna.
- Tudod – mondja lassan, elkomolyodva, teljesen tiszta, ünnepélyes orgánumú törtmagyarul - csak azoknak, akiknek nincs ész a fejükben, azok háborúznak. Itt nem. Aki idejár, az nem. Aki eljött ide, az nem. Aki nem szereti, utálja a másikat, mert az másik országból jött, annak itt van baj. – a fejére bök jelentősen – Ahol az embereknek van itt valami, van itt eszük, azok nem háborúznak, nem bántják és nem utálják egymást!
Összeszorult a torkom, átnyúltam a pult felett és kezet fogtunk.
És az ebéd is azonnal sokkal finomabb lett! Máskor is jövök, cimbora!