Jön a tolvaj és az egyik parton élőktől beszedi a pénzt, aztán átevez vele a túlsó partra, és mint a sajátját, negédesen osztogatja… a kifosztottak meg tehetetlenül átkozódnak ezen és dühöngve rázzák az öklüket a part menti gátakon…
De ha a másik parton élsz…
Jön a jótevő, a zöldinges cukrosbácsi és osztogat, ígérget mindenfélét, csinálgat focipályácskát, szállodácskát, játszóterecskét, ezt-azt, megsimogatja a buksikat és azt mondja, hogy jó szívvel adom én ám, gyerekek, csak szeressetek! Ahogy az Istent szoktátok! Aztán ne feledkezzetek ám meg a jótetteimről, amikor majd eljön az ideje! Amikor majd kérni fogok tőletek egy csekélységet – és ezzel visszaevez a kifosztottakhoz.
A túlparton állók meg a hálától könnyes szemmel lobogtatják utána kis patyolatgyolcs keszkenőiket…
Azután meg elkezdik szidni a másik túlparton átkozódó kiraboltakat. Akik mától kezdve rohadékok, libsik, szarok, sorosok, mert kirabolták őket.
Az innensők meg ezen feldühödve visszaátkozódnak.
A rohadt kis gonosz Hádész meg – miközben dörzsöli a markát - bugyborékolva nevet a csónakban, a víztükör messze viszi a hangját.
A folyó szélesedik, árvizet is vet, a szakadék meg magyar és magyar között mélyül és mélyül, a gépesített vakond meg nem pihen az árkában soha…
Hajrá Magyarország! Hajrá magyarok!