Elérkezett az idő megint. Flagelláéknál is újra választásokra készülődtek. Néhány évenként volt ez a hadjárat, tulajdonképpen az lett volna a tétje, hogy ki viselje azt a bizonyos nadrágot… Ilyenkor, mint éppen most is, a vérig durvult a helyzet a családban. A legnagyobb fiú és a nagylány szintén kipártosodtak, a lány az apjához húzott, ahogy már ez a lányoknál lenni szokott, a fiú meg az anyjáért tette a tűzbe a kezét, mint Mucius Scaevola. Úgy lökték el a tűzhelytől, hogy csontig ne égesse magát. A köszönés már csak arra redukálódott, hogy
- Mink előbb vótunk itt, mint tik!!
- Nehogymán! Még csak a fákról potyogtattatok lefelé a pucér valagatokkal, mint a verebek, mikor mink má templomokat építettünk, meg égbetörő palotákat!
(Később a család egyik gyereke ezekből a nemes párbeszédekből írta meg a nagy közönségsikert, „A baromság ötven árnyalata” című TV-sorozatot…)
Flagelláné, született Zigóta Mária ragacsos papírokat helyezett ki a lakásban, főleg az ajtók és szekrényajtók külső és belső felületére, hogy „Fel is út, le is út!”, „Végül csak egy maradhat!”, „Nem mosok rád többet, te lábszagú állat!” feliratokkal, Flagella apuka meg lefújta festékszóróval Mária kocsiját, stilizált nemiszervekkel díszítvén amazt. Mária eladogatta csendben a rokonainak a család ingó és ingatlan vagyontárgyait, míg a Flagella-rokonság esetében megtiltotta azt. Flagella apu vadászkürttel felszerelve érkezett a nappaliba, és csatakos-nyálasra fújta, míg Mária kedvenc TV-sorozata ment a Vízóra adón. A gyerekek már nem is beszéltek egymással, csak néha elgáncsolták egymást a folyosón, beszappanozták a WC küszöbét a másik előtt, és feltették a YouTube-ra, amint a botlott a fajanszba ugrott fejest másfeles csukamozdulattal. Anyuka feljelentette apukát a szerveknél, hogy 9 évvel ezelőtt szexuálisan zaklatta a család mindenféle nemű tagjait, beleértve a kutyát is, aki tanúskodni is hajlandó volt erről, bár még csak negyedik éve volt a családnál. Az eb, mint pártos állat, szelektív módon csóvált a család egyes tagjainak, míg másokat akkor harapott meg, amikor csak tudott. Mária egy nap ajtót nyitott a pénzespostásnak, és mivel szegény szolgálattevő egy árnyalattal barnább volt a kelleténél, mivel meglátogatta fiát, aki egy trópusi börtönben ült kábítószer birtoklásáért, anyuka:
- Ez nem bevándorló lakás! Te nem veszed el a kultúránkat! – ordítással lelökte a boldogtalant a lépcsőn, majd minden hevederzárat bezárt a bejárati ajtón, és áramot vezetett a kilincsbe.
Így éltek Flagelláék Flagellániában. És közeledtek az utolsó napok, a végső megmérettetés ideje! A fekete árnyék már állandósult a falon. Köszörülték a késeket, ollókat, medvecsapdákat raktak a nappaliba az ágyak elé, mérgeskígyókat, skorpiókat tettek a zoknis és harisnyás fiókokba.
Törékeny volt az egyensúly, a szülők és a nagyobb gyerekek, a kutya, a macska és a papagáj kb. egyenlő erőt alkottak. Mindenki a legkisebbet, a kis Klerenszet próbálta győzködni, hogy állna már ő is hozzájuk és akkor végső csapást mérhetnek az ellenségre. De a kisfiú csak keservesen sírt az asztalra borulva, immáron napok óta.
Miután Klerenszet mindenki szerette, megtorpantak a küzdők, nagy, néma csend lett, csak a vér csöpögése hallatszott néha a kések pengéje alól…
Klerensz magához tért a némaságban, vörösre bőgött szemét körüljártatta az asztal körül, és könyörögve kérdezte:
- Anyu, apu, édes tesók, nem lehetnétek inkább újra mind NORMÁLISAK??