Mai klerikális élményeim

Reggel az utolsók között érkeztem a gyülekezetbe. Talán elszámoltam az időt, mert azt hittem, hogy végetlen. A hosszú asztalnál nők és férfiak imára összezárt tenyérrel támaszkodtak az asztalra, mindenki bűnbánt egyet és páran felszisszentek megérdemelt fájdalmukban is. Én is felvettem a kötelező pózt, majd parancsra összekulcsoltam én is az ujjaimat és így maradtunk…
…azután a gyógytornász folytatta tovább az utasításokat, hogy a kézrehabilitáltak, velem együtt, minél hamarabb meggyógyuljanak. Halleluja, kellett nekem eltörni a csuklómat.
Este hazafelé tartván a zajos városon át, a Keleti Pályaudvar előtti aluljáróból üvölt ám valaki, mint fába szorult féreg. Na, wazze, kell nekem arrafelé járnom, Inkább mennék a hetessel Budára… de azért a metró gyorsabb, szóval részegek ide vagy oda, csak nem félek tőlük. Tehát Orfeusz nyomán le az alvilágba… de… nem részegek üvöltöttek, kb. 50 méterről már kiderült, hogy ez inkább a gitáros széltoló, meg valami csapdába esett lány kiabálása egy mikrofonba, az egyik szekta a sok közül ezerrel térített e jámbor órán. Erre mindig vevő vagyok, persze, kifúrja az oldalam a kíváncsiság, hogy miért csinálják ezt az emberek. Pontosabban, ezerféle térítő izé van, hogy marad még szabad vegyérték mindig az új vajákosokra is? Talán el is tettem magamban, hogy ez akkor a Torkaszakadtából Ordító Vallás. De aztán gyerekek osztogatni kezdtek mindenféle cetliket, hogy ez bizony az „Élő Kövek Gyülekezet”, és már csak megvártam, hogy mi sül ki ebből. De nem sült ki semmi. Csak amolyan sértegetés. Megtudtam, hogy aki itt nem ordít velük halleluját, az a bűn mocskában fetreng, teret enged a Sátánnak, az pornó, elkárhozás, elveszejtés, elhalás, satnyulás, miegymás. Egy falusi kocsmában ennyi sértésért már régen ledugtak volna egy sáros csizmát az igric torkán, de itt nem. Itt elröhögcséltünk páran, elsajnálkoztunk, talán szánakoztunk is néha, és el is mentünk, valami kevésbé erőszakos és kevésbé harsány felé.

2019. 04. 24.